Eljön az idő, amikor majd... vagy nem fog eljönni. Nemjön el az idő, amikor szabadon ölelhetem meg, s boldog lehetek vele, mégis... Tétován lebegnék csak a létben, ha nem ismertem volna meg, s vele mindazon érzések hadát, amit adott akarva, vagy akaratlan. Azt szokták mondani, hogy a csúcson kell abbahagyni... Létezhet az érzelmeknek csúcsa? Olyan felismerés, mely után minden már csak bazári giccsparádé? Nem kell más, nem lesz más. Az élet megtanított igazán szeretni, s lemondani önző boldogságokról, mások természetes boldogságáért. De arra nem tanít majd meg soha, hogy elfelejtsem, hogy ne szeressem, hogy mást szeressek ...Csak egy életem van, s ebben az egy életben lehetek boldog, vagy nyomorult ...

Túl, túl, túl... túl sok energiát fektetek a sportba napi szinten ahhoz, hogy pár nap után ráálva a bűvös lapocskára azt tapasztaljam, hogy 69,7kg-ot mutat. Ez 2kg-al több, mint amennyi egy hete voltam, és 5kg-al mint amennyi egy hónapja. Fogjam ezt is arra, hogy nikotinmegvonási tünet? Fogjuk rá... de semmi beletörődés! Edzőtársam, Szmöre, a róka segít motiválni, hogy lassanként majd felmerjek tenni erre a láthatatlan helyre olyan képet is, amin a mérleg szerepel. Persze nem önmagában, hanem majd valami csinos csitti-fitti számmal a kijelzőjén. Addig azonban valami terv kell és rendszer, mert a napi edzés kevésnek bizonyul.

,,Dohányozz, vagy add önmagad!,, Nagyon furcsállottam, amikor az általam nemrég megismert emberek egy olyan képet festettek le rólam, amit nem éreztem önmagamnak. Furcsa és elgondolkodtató volt belátnom, hogy igazuk van. Nem látnak, nem láttak belőlem mást, mint azt amit visszaképeztek felém. Kétségbeesve kezdtem keresni lelkem kis szigetei között, hová lettek azok az ,,én,,-képek, amiket évekkel ezelőtt még jól definiálhatóan láttattam magamból? Elkábítottam őket. Szükségtelen, hogy önfeledt, vidám és sokkal magabiztosabb énem lássa azt a torzót reggelente a tükörben, akivé formált a cigaretta füstje. Minden ösztönös reakciómat, ingeremet, haragomat és örömömet melankóliába folytva tartott életben. 
Hogy megbántam-e a füstbeszállt örömöket és dühöket? Nem... és ha sikerül megfejtenem a 25mg C-vitamin vesztés  és egyéb káros hatások kiküszöbölését szálanként, akkor nem érzem akadályát, hogy időnkét dühömet egybeolvasszam egy szál füstölgő nikotinrúd mérgével, de mást nem. Minden mást inkább a világgal osztok meg, s azon belül is azokkal, akiket szeretek. 
Pár hét passzív dohányosként, és a játék és csínytalanság visszatért az ereimbe... 

Minden mesének van eleje és vége... borzalom... semmit soha nem bíznak a véletlenre, és harciasan kikötik, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak...  bla bla... Hitetlen lettem a happily ever after végződések terén is, ugyanakkor sóvárgok valami után, amit megfogalmazni sem tudok talán. Szomjazom a boldogság akárcsak pillanatnyi mámorára. Lehet boldog egyedül, akit még nem ölelt meg a forró éjszaka, akit még nem csókolt meg az éjji zápor, s aki még a hajnali harmatban kongó madárfüttyre csak egyedül ébredt. Az a valaki, kétségkívül, ő lehet boldog egyedül is. 
Mindazon szerencsétlenek, kiket sorsuk egy másik szerencsétlen karjaiba veszelytett akár csak egyszer is, és az odafeledkezés borzalmas valóságába temetkezve nem maradhattak ott abban az ölelő és puha karba zárva, azon szerencsétlenek sorsa nem más, mint az örökös kín. E néma kín hangosabb a pokolba zárt vezeklők sikolyánál, s parányi cseppekben zuhan alá könnybe zárva , hogy belevesszen léte igazságtalanságába... E kín előzményét keresem. Azt a múló, tovaszálló pillanatot, amikor remegő lelkem templomát karjaidba temethetem...

Az élet legcsodálatosabb pillanatai váratlanul kopogtatnak. Nem kapunk időt, hogy eldöntsük kérünk e belőlük vagy sem, mert amilyen balgák vagyunk mi emberek, mérlegelnénk és mérlegelnénk és végül mire bármilyen eredményt is kapnánk, a pillanat elillan, a lehetőség molekuláira bomlik. 
Észre sem vesszük mint szaladnak el melletünk a csodák, s máris a múltat képezik csupán. Mindig van egy olyan nap, egy olyan momentum, amit soha nem leszünk képesek feledni, ám az idő szörnyű fakító-eszközei ellen is fel kell venni a harcot. A harcot, hogy ne kopjon az a tekintetet, az a mosoly... Azok a spontán örömök jutnak ilyenkor eszembe, mikor egyik ember a másiknak boldogságot fecskendez a lelkébe...
Nem várt érintések. Van egy apró piciny kézpár, melynek minden ölelése gyógyír, és van sok másik. És van egy, egyetlen egy a sok másik közepette, mely legváratlanabbul kapaszkodott belém. Egy, amely hirtelen rántott magával, és megnyugvást igér... 

Stíluskorlátok nélkül egy éjszakai edzés előtti szösszenettel kezdem. Mosoly. Egyetlen porcikám sem kiáltott ezért, mégis diadalt arattam magam felett. Talán semmiségnek tűnik, az olyan emberek számára, mint én is, ez hatalmas  lépés. Úrrá lenni önmagunkon, akaratunkon, és a kényelmes lazítás helyett inkább a mozgást választani. Lesz-e látható eredménye? Nem tudhatom, azonban azt mindenképp leszögezhetem, hogy belülről formál, és késztet nap mint nap a kitartás csatáinak megvívására.