Minden mesének van eleje és vége... borzalom... semmit soha nem bíznak a véletlenre, és harciasan kikötik, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak...  bla bla... Hitetlen lettem a happily ever after végződések terén is, ugyanakkor sóvárgok valami után, amit megfogalmazni sem tudok talán. Szomjazom a boldogság akárcsak pillanatnyi mámorára. Lehet boldog egyedül, akit még nem ölelt meg a forró éjszaka, akit még nem csókolt meg az éjji zápor, s aki még a hajnali harmatban kongó madárfüttyre csak egyedül ébredt. Az a valaki, kétségkívül, ő lehet boldog egyedül is. 
Mindazon szerencsétlenek, kiket sorsuk egy másik szerencsétlen karjaiba veszelytett akár csak egyszer is, és az odafeledkezés borzalmas valóságába temetkezve nem maradhattak ott abban az ölelő és puha karba zárva, azon szerencsétlenek sorsa nem más, mint az örökös kín. E néma kín hangosabb a pokolba zárt vezeklők sikolyánál, s parányi cseppekben zuhan alá könnybe zárva , hogy belevesszen léte igazságtalanságába... E kín előzményét keresem. Azt a múló, tovaszálló pillanatot, amikor remegő lelkem templomát karjaidba temethetem...