Az élet legcsodálatosabb pillanatai váratlanul kopogtatnak. Nem kapunk időt, hogy eldöntsük kérünk e belőlük vagy sem, mert amilyen balgák vagyunk mi emberek, mérlegelnénk és mérlegelnénk és végül mire bármilyen eredményt is kapnánk, a pillanat elillan, a lehetőség molekuláira bomlik. 
Észre sem vesszük mint szaladnak el melletünk a csodák, s máris a múltat képezik csupán. Mindig van egy olyan nap, egy olyan momentum, amit soha nem leszünk képesek feledni, ám az idő szörnyű fakító-eszközei ellen is fel kell venni a harcot. A harcot, hogy ne kopjon az a tekintetet, az a mosoly... Azok a spontán örömök jutnak ilyenkor eszembe, mikor egyik ember a másiknak boldogságot fecskendez a lelkébe...
Nem várt érintések. Van egy apró piciny kézpár, melynek minden ölelése gyógyír, és van sok másik. És van egy, egyetlen egy a sok másik közepette, mely legváratlanabbul kapaszkodott belém. Egy, amely hirtelen rántott magával, és megnyugvást igér...